Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


EGY KIS VERS

2007.12.25

Feljött a Hold

Ezüst fénye,

Ablakomat

Elérte,

Ezüstös

Csáp-karja

Arcomat

Kereste.

Megtalálta,

Betakarta,

Hideg-jeges

Leheletét

Testemre

Fújta.

Rideg érzés,

Hűs fájdalom

Terjedt szét

Bennem,

Ám szívemet

Meghódítani

Volt

Képtelen.

Hadakozott

Melegével,

Forró-égő

Létével,

Ám a reggel,

Nap-erővel

Jegességét

Egy időre

Elűzte.

 

A mese, mint nagyhatalom

 


Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy iskola, ahol épp "etetés" folyt, persze igen nagy hangzavarban.
A tanulók ide-oda rohangáltak az ebédlőben, amit a konyhás néni nehezen viselt, s egyszer csak rám kiáltott:
- Jaj, Bözsikém, csinálj már valamit, elviselhetetlen ez a zaj, csak rohangálnak és csak ütik-vágják egymást!
Jómagam meg csak néztem ki a szememből, hisz vége volt már rég a munkaidőmnek, csak úgy lézengtem a termek és a folyosó között.
- Na, mi lesz már? Tudom, hogy ne te vagy az ügyeletes, de csak nézz oda!
S lám néztem.
Oda.
Az egyik asztalon két lány ül és elmélyülten beszélget, néha fel-felnevet.
A másik asztal mellett széken állnak, kis híja, hogy nem történik meg az, aminek meg kellett történnie. A harmadik asztal után már nem is érdeklődöm, inkább oda sem tekintek.
- Na most már, menj és cselekedj!
Aztán mentem és cselekedtem.
Lassan beléptem az ajtón, s szokásomhoz nem híven, nem is kiáltottam el magam. Már csak azért sem, nehogy megijedjenek és a földön landoljanak, még több problémát és gondot zúdítva a nyakamba.
Csendben mindenkit leparancsoltam a földre, a biztonságos, mozdulatlan, majdnem örök és állandó unalomra ítéltetett stabil földre.
- Kinek van kedve mesét mondani vele? - kérdeztem tőlük.
Többnek elkerekedett a szeme, mások meg vállukat rádnítva, de jöttek felém.
- Aztatat meg hogy kell? - kérdezte az egyik igen pici, nyílt tekintetű elsős.
- Megmondom a címét, és elkezdem mondani a mesét,de a következő mondatot a másik mondja, s ez így megy addig, míg be nem fejeződik a történet.
- Akkor kezded? - szólt rám ugyanaz a kis elsős.
- Végül is, ha már így összetegeződtünk, miért ne! Tényleg, ki akar részt venni ebben? - kérdeztem őket azt remélve, hogy mindenki.
Igazán meglepődtem, hogy az is odaült, aki nem akart beszállni a mesefonásba.
Teltek-múltak a percek, jötte-mentek a mondatok, éltek-haltak a szereplők, s ez így ment addig, míg meg ne érkeztek a szülők, hogy elvigyék csemetéjüket.
Azonban az egyik csemete nem akart elmenni, édesanyjának is nemtetszését nyilvánította ki.
- Anya, megvárom, mi lesz a mese vége. Maradhatok még egy kicsit?
Az anya szemében látszott, hogy sietne, de nem akarta gyermeke álmát, meséjét megszakítani.
- Rendben - mondta, majd rám nézett esdeklő szemével. - Csak folytasd, megvárlak.
A mese folytatódott, előbb lassan, majd átvéve a kezdeményezést, sikeresen befejeztük azt. Mondanom sem kell, hogy mindenki elnyerte a jutalmát.
Ekkor a kis elsős felállt, elindult az édesanyja felé, majd hirtelen odajött hozzám.
- Tudom, hogy hosszabb lett volna a mese, segítettél az anyunak. Ugye?
Ezzel intett a kezével, majd elhagyta a termet.
A többiek pedig maradtak a helyükön, szemüket rám szegezték.
- Akkor kezdhetem most én a mesét???
- Hát persze - válaszoltam.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.